tehetséggondozás és megvesztegetés – avagy alkalmazható-e egy rossz módszer a jó eredmény elérése érdekében?

már emilie születése előtt felmerült a kérdés, miszerint szeretnénk-e, hogy a családban 3 generáció óta meglévő pofesszionális táncművészeti vonalat folytassa vagy sem?

sokáig  elhesegettük a válaszadást; majd meglátjuk egyáltalán tehetséges lesz-e – altattuk magunkat.

szerintem minden szülő elfogult a saját gyermekével kapcsolatban, és meg van győződve róla, pistike/gizike a világ legszebb/legokosabb/legaranyosabb stb. kölke. én is mindig próbálok szkeptikusnak lenni magammal szemben, amikor emiről ömlengek, de már 3-4 éves korára nyilvánvalóvá vált, hogy a kiscsaj egy őstehetség a mozgás terén és a zene a vérében van. ráadásult ezt tőlem független szakértők mondták, akik ráadásul nem is a családunk tagjai.

mit tegyen a szülő egy ilyen helyzetben? szerintem kutya kötelességünk gondozni gyermekünk tehetségét, megadni a lehetőséget neki arra, hogy mindent kiptóbáljon, ami érdekli őt és ki tudjon teljesedni. viszont egy 5-6 éves gyerek nem igazán tud hosszú távon fontos döntéseket meghozni, a felelősség a szülőt terheli.

az én dilemmám az, hogy ha van egy extra tehetséges gyermekem, akkor nem halogathatom 14 éves koráig a döntést – amikor már talán ő is bele tud érdemben szólni -, mihez kezdjünk vele, mert addigra késő lesz lekezdeni balettozni/trombitálni/gokartozni/akármizni. viszont nézni sem bírom azokat a szülőket, akik ráerőltetnek valamit a csemetéjükre úgy, hogy ezzel megfosztják őket a normális gyerekkor lehetőségétől. (képzelj most ide egy jólfésült kisfiút nyakig gombolt fehér ingben és kötött mellényben, ahogy minden hétvégén megy a hegedű tanárhoz vagy egy kidagadt nyaki ütőérrel üvöltöző apukát a focipálya szélén lelkesíteni a kedvetlen fiát, aki csak a szülői nyomás miatt jár edzésre, hogy beteljesítse a fater meg nem valósult álmait)

láttam elég professzinális balerina-t ahhoz, hogy tudjam, a kívülről csillogó karrier nagyon sok áldozatot követel egészen fiatal kortól kezdve, és a fizettség szerintem nincs arányban az áldozattal – bár nem tudom átérezni és beárazni azt a pillanatot, amikor egy operaház közönsége vastapssal ünnepel a színpadon.

ráadásul mintha a dóri sem lenne elragadtatva az ötlettől, hogy emi legyen a 4. generációs balerina a családban.

nos ezek tükrében 5 évesen elvittünk azért emi-t balettra, hogy lássuk meg, tetszik-e neki; mi nem fogunk erőltetni semmit. (mellékszál, hogy a balett óra nem volt elég erős neki, ezért átment jazz balettra, de ez most a történet szempontjából mindegy is.)

most viszont nagy döntést kell meghoznunk. a jövő héten van a határidő eldönteni, melyik általános iskolába járjon.

stockholmban van egy zeneakadémia, ami már nulladik osztálytól működik, ahol a dóri meg 2 barátunk is balettot tanít a növendékeknek, a jövő kis mozartjainak és chilly gonzales-einek. felmerült az ötlet, hogy esetleg oda járhatna a mi gyerekünk is. ehhez viszont egy felvételi vizsgán kell átmenni, ahol ritmikát, éneklést, táncot és esetleges hangszeres tudást néznek.

emi – velem egyetemben – nem nagy rajongója a számadásnak és az összehasonlításnak, ezért már hónapokkal ezelőtt próbáltuk elkezdeni lelkileg felkészíteni a nagy eseményre. a ráhangolódást azzal kezdtük, hogy sokat beszélgettünk a hamarosan kezdődő iskoláról. aztán meséltünk arról, a mama hol tanít. dobáltam fel a labdákat folyamatosan: ugye milyen jó lehet olyan suliba járni, ahol rengeteg a zene meg a tánc?

de emi nagyon nem volt lelkes. ő a sarkon lévő mezei ált. iskolába szeretne járni, ahová valószínűleg az ovis kis barátai is fognak. megértem.

beszállt a nagymama is a terelgetésbe, sőt még játékosan el is kezdtük felkészíteni a felvételi vizsgára. a lelkesedés azonban csak nem jött.

már kezdtünk pánikolni; láttuk lelki szemeink előtt ahogy odamegyünk, és emi megmakacsolja magát, nem lesz hajlandó semmit csinálni. a tegnapi felvételi dátuma egyre közeledett, de egyetlen egyszer sem bírtuk kicsikarni emiből a lelkesedés leghalványabb szikráját sem. a helyzet aggasztó volt.

a következő esemény érdektelennek tűnhet, de mindjárt elmagyarázom:

a nagy nap reggelén dóri talált a neten egy használt snow racer-t – tudod az a kormányos, modern szánkót -, amit emilie már rég óta szeretett volna. az ár jelképes volt, de gyorsan el kellett érte menni. el is kezdtem szedelőzködni, amikor bevillant a nagy ötlet.

-emi, ha ma a felvételin mindent megcsinálsz, amit kérdnek tőled, akkor kapsz egy snow racer-t! – rögtönöztem. egy vesztes szülőnek éreztem magam a másodperc tört részéig, de a gyerek reakciója meglepett. hirtelen felcsillant a szeme, fülig szaladt a szája és egyből lelkesen rávágta, hogy jó!

ezek szerint mégis működik a megvesztegetés? nekünk most bejött. elmentünk a suliba, s emi a kis izgulás ellenére kihúzott háttal bement a terembe a többi gyerekkel, hátra sem nézett és egy órán keresztül produkálta magát. az elmondása szerint még élvezte is.

a felvételi kezdete előtti percek

rettenetesen büszkék voltunk rá (lásd fent az elfogult szülőkről szóló részt) és egyben meg is könnyebültünk. egy rövid időre. most jön a fejvakarás: mi lesz, ha felveszik? szeretnénk-e, hogy szarrá gyakorolja magát a stréber gyerekekkel, amíg a többiek kint bringáznak, vagánykodnak?

amikor körülnéztünk a váróteremben a felvételi alatt, akkor csak feszült szülőket láttunk, akik keményen nyomatják a gyerekeiket, hogy zsenik legyenek. tuti hónapokig gyakoroltak a felvételire, ketten zongoráztak is, az egyik meg hozta magával a trombitáját. mi kell ahhoz, hogy egy 6 éves kisfiú trombitáljon?! de tényleg, hogy történnek ilyen dolgok? szóval csak mi ketten röhögtünk folyamatosan a várakozás súlyos percei alatt és azt emlegettük, hogy csak aznap reggel szóltunk eminek a felvételiről, illetve hogy az úton a kocsiban gyakoroltuk az éneklést.

na mindegy, a kocka el van vetve, majd meglátjuk mit csinálunk, ha a zsűri úgy dönt, hogy kell nekik a csiszolatlan gyémánt, akit vittünk…